4/30/2015

Let me... 9. fejezet

Ha a sors is úgy akarja...

A vakító fény áthatol a szemhéjamon és beleégeti magát a retinámba, pedig csukva van a szemem. Melegem van, nem is kicsit. Lassan és óvatosan mozogva kitakarom magam, nehogy felébresszem, a mellettem édesdeden alvó világmindenséget. 3 hónappal ezelőtt, amikor hazajöttünk New Yorkból és otthagyott a szobámban, hogy beszéljen Miával szakított vele, de ezt csak pár nap múlva mondta el nekem, amikor is elhívott randizni, aminek  lett a vége, hogy azóta szinte minden nap nálam alszik, de ennek rövid időn belül véget kell vetnünk.
- Jó reggelt! – suttogta, miközben hátulról megpuszilta pucér vállam. - Neked is! – suttogtam vissza, majd számhoz húztam kezét és megpusziltam ujjait.
- Szexi vagy ebben a toppban. – állapítottam meg, miközben magához húzott hátulról, majd lassan becsúsztatta a toppom alá a kezét és megfogta a mellem. – Van kedved hozzá? – kérdezte, miközben keze lecsúszott a bugyimba.
- Veled?! Bármikor! – válaszoltam és perceken belül már az ébredés utáni szex gyönyöreit éltem az én külön bejáratú világmindenségemmel, de ezt az édes harmóniát megzavarta, amikor megpillantottam a táskámból kivillanó fehér borítéksarkot… a fehér borítéksarkot, amit úgy rejtettem el a táskám mélyére, mint egy gyilkos fegyvert. De hát a legjobb bűnözők is lebuknak egyszer és én is le fogok… le fogok bukni, hogy felvettek a Sorbonne-ra, míg Drake-et New Yorkba. Bűnösnek érzem magam… bűnösnek, mert napok óta hazudok neki az eredménnyel kapcsolatban.
- Nem, még nem jött meg a levél. – állítom neki folyamatosan, de tudom, hogy mot már muszáj leszek elmondani neki, ugyanis a héten el kell költöznöm Párizsba.

- Imádlak! – nyögi lihegve a fülembe az édes beteljesülés utáni pillanatban. Még érzem, ahogy lüktet bennem, még érzem, ahogy lüktetek körötte. Ó édes beteljesülés! Hogy én hogy imádlak!
- Én is téged! – válaszolom lihegve, majd kihúzódik és szembe fordulok vele. – Drake. – szólítom meg komoly hangon, ami egy pillanat alatt elsöpri az édes pillanatunk hangulatát. – El kell, hogy mondjak valamit… - kezdek bele már-már könnyekkel küszködve.
- Na mi van?! – kérdezi riadtan és magához akar ölelni, de én gyengéden eltolom a karját, mert tudom, ha most megölel, zokogásban török ki és nem leszek képes egyetlen egy értelmes mondatot se kinyögni. – Durva voltam az imént, vagy mi történt? Tettem valami rosszat? – kérdezte riadtan.
- Nem. – mondtam elfojtva a feltörő sírást. – Felvettek a Sorbonne-ra. – mondtam olyan hangon, mint mikor éppen azt közli az orvos valakivel, hogy meghalt a hozzátartozója.
- Tudom. Én vettem át a levelet, csak te azt hitted, hogy csak úgy bedobták, mert utána elmentem. – mesélte. Ez tényleg így volt. Én dolgoztam aznap és a levélnyílás alatt találtam a kis tartóban, mikor hazajöttem. – Már egy hete tudom, hogy felvettek téged, de nem akartam foglalkozni vele, mert a világot jelented számomra! – vallott. – Nem akarom, hogy vége legyen, de nem is akarlak gátolni az álmaid megvalósításában. – mondta üveges tekintettel. – Nem fogom azt mondani, hogy hagyj el, de azt se, hogy maradj. Nem fogom azt mondani, hogy veled megyek, de azt se kérem, hogy te gyere velem. Nem fogom azt kérni, hogy légy hű hozzám Párizsban, de azt se, hogy csalj meg nyugodtan… Nem akarom, hogy vége legyen, de tudom, hogy nincs más választásunk… - mondta, miközben kigördült egy könnycsepp a szeméből és ekkor már én is csak zokogni tudtam.
- Nem akarok örökre elbúcsúzni tőled! – zokogtam vállába.
- Nem is kell. Ha a sors is úgy akarja, találkozunk egyszer megint és megint együtt leszün! – mondta, majd adott egy könnytől ázott, keserédes csókot és otthagyott. Észre se vettem, mikor lépett ki a szobámból, csak azt tudtam, hogy engem otthagyott pucéran ülve az ágyon és minden ruháját elvitte. Nem fog visszajönni… nem fog keresni… nem fogunk többet beszélni, mert nem akarjuk, hogy mégjobban fájjon.
Mióta Drake kiétált az jtón, jóformán csak vegetálok. Alig ettem, alig mozdulok ki, alig beszélek bárkivel. Jóformán a pakolásba ölöm  gondolataim vagy alszom. Ma nem süt a nap. Sötét fellegek borítják az égboltot és valami azt súgja nekem, nem véletlen… délután 3 lehetett, amikor elkezdett csörögni a telefonom: „Drake” állt a kijelzőn.
- Szia! – köszöntem neki.
- Zoe… ide kéne jönnöd! Baj van.– mondta. Zavart volt a hangja… olyan, mint… mint aki részeg. – Itt van Max és veled akar beszélni.
- Drake… nem fogok odamenni… részeg vagy… – mondtam, majd dühösen lecsaptam a kagylót… csak pár nap múlva tudtam meg, hogy tényleg ott járt Max és miután én lecsaptam a telefont, összeverekedtek. Furcsa ezekre az emlékekre ennyi év távlatából visszagondolni… furcsa és egyben fájdalmas, de nem tudok mit csinálni… az emlékeim… meg kell őket élnem…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése