Let me... 10. Fejezet

Matthew

Némán lépkedtem. Lábaim alatt halk hanggal zúzódtak porrá a száraz levelek. 9 hónapja. 9 hónapja már, hogy nem tudok róla semmit. Elvesztettem aznap. Elvesztettem, mikor Max minden eddiginél durvábban viselkedett vele és én nem voltam ott mellette… nem voltam ott, mert nem hittem neki, mikor azt mondta, baj van. És ezt már nem tudom visszacsinálni. Nem tudom meg nem történtté tenni. Bűntudatom van. Rettentő nagy bűntudatom. Még fel-feldereng a hangja, a nevetése, a mosolya és az, hogy csak ő látott sírni az elmúlt 5 évben. Ahogy ezekre gondolok, keserű mosoly kúszik arcomra… majd kigördül egy csepp könny… majd még egy… és még egy. Hajamat a csontig hatoló későőszi szél a hátam mögé fújja, és ott lobogtatja. Nem bírom tovább és belekiabálom a szélbe annak a nevét, aki igazán fontos: Drake… majd lerogyok a földre és minden eddiginél keservesebben kezdek zokogni… mert nem jelentkezik. Nem válaszol arra, ha hívom, ha írok neki, ha megkeresem otthon. Elmegy mellettem, mintha semmi közünk nem lenne egymáshoz. Átnéz rajtam… annyiba vesz, amennyit érek: semmit. De az idő kérlelhetetlnül pörög és nem hagy egy percnyi gondolkodási időt se, hogy esélyt adjunk magunknak a dolgok rendbetételére. Választani kell… választanom kell… választanom egy olyan világban, ahol nincs választásom, mert a láthatatlan béklyóim nehezen lógnak csuklóimon mély, sötét horzsolásnyomot hagyva rajta, ezzel tudatva velem, én csak báb vagyok a nagyok világában… egy báb, akinek meg kéne végre tanulnia, mit és mikor kell tennie.

 Fura érzés itt lenni. Látom ahogy a Sorbonne hatalmas kupolája egyre inkább a fejem fölé tornyosul és ahogy az életszeretettől viruló diákok sietnek az óráikra. Vajon csak én érzem, ezt a hideget? A hűvös szellőt, ami noha csak szellő, mégis csontig hatol hideg éle? Megborzongok a hideg hatására és jobban összevonom magamon kabátomat. Lassan már vége a télnek és a kishúgom végre hazajöhet a kórházból. Mikor ideköltöztem úgy döntöttem, elegem van abból, hogy anyáék nélkül lakjak, így beköltöztem az itteni lakásukba, amit amiatt vettek, mert a húgom utókezelése miatt el kellett költözni Párizsba.

- Jó napot kívánok! –jött be a tanár órára. Ez most egy kistermes szeminárium volt szerencsére. Nem szeretem az előadásokat, mert olyankor nem sikerül jó helyre ülnöm, de egy kisteremben nincs olyan, hogy nem jó a hely, hisz maximum huszan férünk be. – Bemutatom önöknek Matthew Wang-ot. Most írja a doktori disszertációját és közben tanulja tőlem elfele a kisebb szemináriumok tartásának vívmányait. – mondta, mire bejött egy dögös kóreai férfi.

- Üdvözlöm önöket! – mondta, miközben körbenézett a teremben, mintha keresne valakit, majd megállapodott rajtam a szeme és mereven nézett engem.
- A francba. Nem kellett volna az első sorba ülni! – gondoltam.
- Nem jó könyvet rakott ki az asztalra, kisasszony! – mondta és kecsesen odalépett elém és rámutatott egy véknyabb könyvre, ami a táskám mellett hevert az asztalon.
-Az előző órám után siettem ide és elfelejtettem elrakni. – válaszoltam neki és igyekeztem nem belenézni a szemébe, majd egy gyors mozdulattal kicseréltem a két könyvet.
- Szabad ez a hely? – kérdezte, miközben kőkeményen fixírozta a mellettem lévő üres széket.
- Parancsoljon! – válaszoltam és elvettem kabátomat róla.
- Matthew Wang vagyok. – nyújtott kezet és rám mosolygott.
- Zoe Young. – fogtam vele kezet, de a mosolyát nem viszonoztam.
- Óra után ráér meginni egy kávét velem? – kérdezte.
- Van barátom… - hazudtam, mert még mindig ostobamód reménykedtem benne, hogy Drake megelégeli, hogy folyamatosan hívogatom és felveszi végre a telefont. Buta-mód ekkor még tényleg reménykedtem benne, hogy egy nap nem Matthew ágyában, hanem Drake-ében ébredek.

De az idő nem áll meg… pörög… pörög a végtelenségig, és nekünk fejethajtva engedelmeskednünk kell neki és tenni, amit a sors kíván. De vajon az én sorsom mit kíván? Mit szán nekem? Fogja ezt valaki valaha is tudni? Egy biztos, Matthew-t folyamatosan az utamba sodorta, egészen addig míg végül a hatodik alkalommal, mikor randira hívott igen-t mondtam.

- Csodásan nézel ki! – mondta, mikor megérkeztem a kávézóba, ahova a randit beszéltük meg. Már a télből lábalt kifele a táj. A zord hótakarónak már csak a hideg volt az emléke. Ha csak egy pici, talpalatnyi föld is fedetlenül maradt a betondzsungel rombolásától, ott már elkezdett utat törni magának az élet hóvirágok formájában. – Ezt neked hoztam! – nyújtott át egy pici csokrot az előbb említett virágból.
- Köszönöm! – vettem el tőle és szégyenlősen beleszagoltam. Részegítő illata volt a csokornak. Noha a királyliliom a kedvenc virágom, a hóvirág illatát imádom a legjobban. Meglepő módon, nagyon jól éreztem magam Matthew-val… azt hiszem, 9 hónapja most tudtam először igazán önfeledten nevetni.

 

- És akkor azt mondta a professzor: Matthew, maga egy igazi csirkefogó! – kacagott pezsgőtől oldott hangulatban.
- És hova rejtetted a puskát? – kérdeztem.
- A pad aljára ragasztottam. Mindenhol nézte, csak ott nem. – kacagott egykori tanárán. – Ó! Már meg is érkeztünk! – konstatálta, hogy haza kísért.
- Holnap találkozunk! – válaszoltam neki a nagy vaskapu előtt, ami a házunk kertjébe vezet.
- Holnap. – mondta miközben megfogta a kezem és közelebb lépett egy fél lépést hozzám. – Meg… meg csókolhatlak? – kérdezte számat fixírozva, miközben nyelt egy nagyot.
- Nem tudom… azt hiszem… - mondtam bizonytalanul, de azért ráemeltem egy pillanatra tekintetem és én is tettem egy fél lépést az irányába. Gyengéden derekamra tette az egyik kezét és közelebb húzott magához, nehogy szétváljon mellkasunk, a másik kezével pedig felemelte fejünk mellé kezünket és összeillesztette tenyerünk, majd belekulcsolta kezét a kezembe, miközben odahajolt a számhoz és lágy, félénk csókot adott, amit én közvetlen utána ugyan ilyen módon viszonoztam, mire ő megszorította a derekam, és megtámasztotta a nyakam azzal a kezével, amivel eddig a kezemet fogta. Ekkor hírtelen megcsörrent a telefonom és lőttek az idill-nek.

„Aaron”- felirat volt a kijelzőmön, és villogott a bátyám fotója.
- Szia! Mondd! – vettem fel.
- Drake vagyok, Zoe. Épp a bátyáddal beszéltem, mikor összeesett. Én hívtam ki hozzá a mentőket. A szüleidet sikerült elérnem, de azt mondták, hogy neked randid van, téged próbáljalak meg felhívni később… - szólt bele az a hang, ami pár hónappal ezelőtt is megdobbantotta a szívemet, de most egyenesen sírhatnékom támadt Drake hangja hallatán.
- Köszi hogy szóltál! Én most sajnos nem tudok odarepülni, mert vizsgaidőszak van, de anyáék biztos, odamennek. – mondtam a torkomban növekvő görccsel küszködve. – Felhívhatlak később? – kérdeztem meg bátortalanul.
- Minek?! Döntsd el végre, hogy mit akarsz! – förmedt rám. – Ja, boccs… már eldöntötted! Ha nagylányt játszol, legyél is az! Elmentél! Dönthettél volna úgy, hogy New Yorkba jössz, de te Párizst választottad! A Sorbonne-t! – mondta, majd letette.
- Minden rendben? – kérdezte Matthew aggódva.
- A bátyám összeesett az utcán. Egy volt iskolatársam hívta ki hozzá a mentőt… ő hívott. – mondtam távolba révedő tekintettel.
- Idegesnek tűnt… - állapította meg.
- Bejössz egy kicsit? Ahogy látom, anyáék már a reptéren vannak. Nem akarnék egyedül lenni ebben a hatalmas házban. – vallottam be őszintén.
- Hát persze! – mosolyodott el és átkarolt.

- Hahó! Van itt valaki? – kiáltottam el magam, mire az emeleten felkapcsolódott egy villany, és halk csoszogás hallatszott, majd nem sokkal később megjelent a lépcső tetején fonatos hajú kishúgom egy plüssnyuszit húzva maga után.
- Zoeeee! – nyávogott szemét dörzsölve. – Hol vannak anyáék? Átmentem hozzájuk, de nem voltak ott! – mondta majdhogynem sírva.
- Gyere manókám! – mondtam neki, miközben gyorsan lekaptam a kabátom és a csizmám és leguggoltam, hogy ölbe vegyem. Leszaladt a lépcsőn és belecsimpaszkodott a nyakamba, mire én felemeltem és felvitem.
- Nehogy leessetek! – szólt utánam Matthew.
- Mindjárt jövök! – mondtam neki, majd felvittem az én kis sózsákomat a szobájába és lefektettem aludni.
- Hol vannak anyáék? – tette fel megint a kérdést félálomba.
- El kellett utazniuk, de ne aggódj! Semmi baj, csak dolga van apának és mennie kellett anyának is. – válaszoltam, majd nyomtam egy puszit a homlokára és odaadtam a nyusziját.  – Aludj jól hugi! – suttogtam neki, majd lábujjhegyen kimentem a szobájából és lentebb tekertem a lámpa fényerejét, hogy éppen csak egy pici fény legyen.

- Bocsi! – suttogtam Matthew-nak, mikor beléptem a nappaliba, ahol ült a kanapén.
- Semmi baj. Mit mondtál neki? – kérdezte miközben arrébb húzódott, hogy oda tudjak ülni mellé.
- Apának sürgős dolga van és anyának vele kellett mennie. Okos kislány, de ezt sikerült bevennie. – mondtam, miközben leültem mellé a kandalló elé és magunkra terítetem a kanapé háttámláján lévő plédet.
- Olyan gyönyörű vagy! – simított végig arcomon. – Nem tudom, mi volt eközött az iskolatársad és közted, de én nem fogok neked fájdalmat okozni! – mondta, mire én csak tágra nyílt szemmel bámultam rá. Azt se sikerült észrevennem, hogy megcsókolt, így ugyan olyan tágra nyílt szemekkel viszonoztam csókját.
Drake… Drake… Drake… vajon mit csinálsz most épp? Vajon hol vagy most? Vajon téged is ölel valaki? Vajon a te arcodról is ennyi mindent le lehet olvasni? Vajon Te is most hajtod azóta először álomra fejed valaki mással, hogy azon a bizonyos estén utoljára aludtunk el egymás mellett?